Anyák napja Bangkokban 2. rész

Az Anyák napjáról tervezett beszámolót a tervezettnél rövidebbre zárva fejezem be az alábbi képekkel és rövid írással. A későbbiekben majd közzé teszek egy videofilmet is az eseményről.

Az ünneplés óriási méreteket öltött Bangkok központjában, ahol tömegek özönlötték el az utcákat. A távolabbi tartományokból is rengetegen ellátogattak Bangkokba, hogy részesei legyenek ennek a nem mindennapi eseménynek. A királynő az emberek szemében, az ország édesanyja és rendkívüli tiszteletben részesítették aznap. Az itteni Anyák napja az apák ünneplésének is helyt ad. Mindenkit ünnepelnek. Sokan felvonulnak csoportokban a saját falujukat képviselve. A legtöbb ember a királynő színében, kékben tiszteleg, de a póló mintázata megkülönbözteti az egyes települések felvonulóit. A forgalom megszűnt a főúton, a nagy embertömegek jelenléte pedig néhol a tévékben is látható tüntetésekre emlékeztetett. Ezt az érzést ellensúlyozta, hogy fényárban úszott minden és a templomok közé felépített színpadon egy gyönyörű zenés-táncos előadást mutattak be a királynőről. Más színpadokon különböző szupersztárok koncertjei voltak láthatóak. A főút mellett végtelen hosszú piac terült el, ahol aznap megvettem az első üveg thai készítésű boromat. (Nagyon édes bor volt, hasonlított egy 12 puttonyos tokaji aszúra.) Most pedig lássuk a képeket.

A királynő megszámlálhatatlan tisztelethelyei közül az egyik:

Épp sötétedéskor érkeztünk meg a főútra (ahol napközben többsávos forgalom halad):
A Democracy Monument:
A fényárban úszó főút egy másik része:
A királynő tisztelethelyei:
Az esti órákban tüzijáték vette kezdetét:
In, amikor épp megijedt egy nagy durranástól:
Mások meg buszma nagy kamerával filmezték a robbanásokat:
A királynő képe annál a helynél, ahol a gyertyáinkat helyeztük el:
A fotón In a gyertyákat teszi le ehhez a tisztelethelyhez:
A királynő színdarabja ennél a templomnál került előadásra:
Fotó az előadásról:
A videofilm is nemsokára felkerül. Azon lehet majd igazán látni az eseményeket.

Különös élmények Kambodzsában

A vízumom szabályai miatt három havonta ki kell lépnem Thaiföldről. Első alkalommal egy kambodzsai utat választottam erre a célra. A munkám miatt most nincs időm utazgatni, ezért mindössze egy gyors ki-és belépést tettem. Ez a különös élmény azonban felért egy nagy távoli utazással, hiszen teljesen új vidék, visszamaradottság és szervezett korrupció vettek körbe aznap.

A helyzet felmérésével kezdődött minden. A környező országok közül mindenhova kell vízum, kivéve Malajziát. Az viszont messzebb van. Sok idő, amíg leér a vonat meg visszajön. Egy napot ki kellett volna hagynom az iskolából. Ezért aztán maradt a népszerű kambodzsai visa run. (Így nevezik ezt a fajta utazást errefelé.) A Khaosan road-on(ez a hátizsákos turisták paradicsoma) végigjártam az összes helyi utazási irodát, de senki sem tudott megnyugtatóan biztosítani, hogy minden rendben lesz a vízumommal. Kivéve az utolsó irodát. A többiek mind bizonytalanok voltak és 15 napot hajtogattak folyton, hogy csak 15 napra érvényes pecsétet tudok majd kapni a határon. Az én vízumom szerint 3 hónapra érvényes pecsét kellene. Vagyis minden egyes kilépésem után 3 hónapig maradhatok Thaiföldön egészen addig, amíg le nem jár az 1 éves vízumom. Így 1 év alatt négyszer kellene kilépnem, minden itt töltött 3 hónap után. Kéthetente kilépni nevetséges lenne. Az utazási irodákban mindenki új szabályokról beszélt, hogy Kambodzsából már csak 15 napos a pecséttel lehet visszajönni. Az utolsó iroda végre megnyugtatott, hogy persze, hogy nem 15 nap, hiszen az én vízumom az nem turistavízum és 1 évre szól. Ezeknél meg is vettem a buszjegyemet és vele együtt a kambodzsai vízumot is. A megállapodás szerint az iroda elintézi nekem a kambodzsai vízumot a határnál én meg közben majd nyugodtan kávézhatok egy légkondis helyen. Összesen 1700bahtot fizettem. Persze gyanítottam, hogy nem fog minden simán menni, hiszen már hallottam hírét a határ menti bűnözéseknek és korrupt embereknek. Ebben a tudatban vágtam neki az útnak.

Másnap reggel 7.30-ra kellett odaérnem az irodához és találkozni az emberrel, aki elvezet majd a buszhoz. Nem lepődtem meg, hogy 7.45-kor és még mindig sehol nem volt az ember... Az útra egyébként készültem. Vittem magammal pénzt, hátha mégis szükség lesz rá, de a célom az volt, hogy ne legyen. Vettem egy csokor banánt és egy palack ásványvizet is, mert azt gondoltam, hogy biztosan túlárazott étterembe visznek majd, ahol a busz meg fog állni az ebédidőben. Amíg sétálgattam és várakoztam láttam két helyi menő vagány fiatal turistát, amint kifizetik a lányok szolgáltatásait és próbálnak alkudozni egy következő alkalomról. Onnan is tudható volt, hogy milyen lányok azok, hogy amikor elsétáltam mellettük, már rám is szélesen mosolyogni kezdtek.
Nemsokára megérkezett az ember. Még előző nap a lány az irodában azt mondta, hogy senkinek ne adjam oda az útlevelemet, csak akkor adhatom oda, ha az idősebb ember jön majd reggel. Ez az ember idősebb volt és elég megbízhatónak tűnt. Így ekkor meg is nyugodtam. Profinak tűnt, aki már évek óta csinálja amit csinál. Odaadtam az útlevelemet neki a jelentkezési lappal együtt, mert annyira vérprofinak tűnt. Ám ekkor rákérdeztem, hogy az én vízumomhoz ugye 3 hónapos pecsétet fognak adni. És ekkor kezdte el hajtogatni a 15 napot ő is. Ebből már leszűrődött, hogy sajnos ez az ember sem áll a szakmája csúcsán. Esetleg ez már a korrupciós élmények kezdete lehet? Nem tudni, de a biztonság kedvéért az útlevelemet visszavettem magamhoz.
Közben ahogy sétáltunk végig a Khaosan road-on az ember mindenhonnan begyűjtötte az utasokat. Ekkor találkoztam két fülöp-szigeteki lánnyal, akik nagy csomagokat cipeltek magukkal a kis termetükhöz képest. Nekem csak egy könnyű hátizsákom volt, így felajánlottam a segítségemet nekik. Innentől kezdve összebarátkoztunk. Ők is angol tanárok és Kambodzsában dolgoznak.
A buszos úton a lányok megkínáltak a finom ételükből, amit örömmel elfogadtam. Az út további része alvással telt mindaddig, amíg meg nem érkeztünk egy helyre, ami 8 kilométerre volt a határtól. Itt történt a kambodzsai vízumok kiállítása, valamint ebédelni is itt lehetett. Egy még nagyobb profi fogadott bennünket, aki már meg tudott nyugtatni, hiszen megértette, hogy 1 éves vízumom van, így a 15 napos fenyegetésről bebizonyosodott, hogy csak tudatlanság volt a többi hozzá nem értő részéről. Viszont az a profi nem hiába volt profi. Utóbb ugyanis kiderült: ő a legnagyobb zsivány a környéken. Mindent elkövetett a maga nyájas, hízelgő, profi módszerével. Külön asztalhoz hívott, mert nekem másféle vízumom volt, mint a többieknek. Úgy fogalmazott, hogy speciális eset az enyém. Azt akarta elhitetni velem, hogy én VIP vagyok és fizetnem kell 400bahtot neki, és akkor ő mindent elintéz, és nekem nem kell sorba állnom a határon. Csakhogy ez az ajánlat nekem már benne volt az árban, amit kifizettem előre. Így aztán szóváltás következett, és végül telefonálgatások után sikerült meggyőznöm őket, hogy engem nem érdekel a VIP, akkor majd egyedül megszerzem a pecsétet. Addigra viszont már úgy felingereltem magam, hogy lemondtam az evésről. Talán én voltam az egyetlen vendég, aki nem fogyasztott semmit. Dühös voltam erre a fogadtatásra. Csak túl akartam lenni ezen az egész bizonytalanságon és tortúrán. Ekkor még nem sejtettem, hogy milyen állapotok fognak majd várni a határon...
Egy kis mini buszba zsúfolódva haladtunk tovább. Ez az út már csak 10 percig tartott. Megérkeztünk a kambodzsai határra. Egy parkolóban kiszálltunk, majd a nagy hőség elől menekülve mindenki egy fa alá csoportosult. Itt osztották ki az útleveleket, amik akkorra már náluk voltak. Ezek a hivatalos személyek. Az ügyintézők a határon. A zsivány is ott volt köztük, persze. Bár mindenki ugyan oda tartott, mégis valahogyan kiválasztották, hogy ki melyik ügyintézőt kövesse. Érthetetlen, hogy miért különböző irányokba kellett menni, mert a határátkelésnél találkoztunk újra mindenkivel. Talán valahol erre is lehet valamilyen válasz. Én egy másik fiatal sráccal egyetemben követtem azt az ügyintézőt, akihez beosztottak. Ez az ügyintéző séta közben figyelmeztetett, hogy többen próbálkozni fognak majd átverni és pénzt kérni a pecsétért, de senkinek ne adjak pénzt. Kis idő múlva egy kislány lépett mellém ernyőt tartva a fejem fölé. Hiába mondtam, hogy köszönöm, megvagyok e nélkül is, persze nem lehetett elküldeni. A mögöttem lévő sráccal ugyanez volt a helyzet. Neki is egy lány tartott ernyőt a feje fölé. A helyiek meg figyelték az út széléről, ahogy sétálunk a kíséretünkkel, mint valami "sztárok". A séta végén illőnek éreztem borravalót adni a kislánynak. Így is tettem. Volt már ilyen tapasztalatom, így nem lepődtem meg, miután fanyalgott az összeg láttán. Nem minden aprómat adtam oda és látta, hogy több van nálam. Miután pénzt adtam neki, hirtelen előbújt a bokorból a többi kisgyerek és kezdtek rángatni, hogy adjak nekik is. Ekkor azonban megnyújtottam a lépteimet.A határon ott várt a zsivány ember. Meg a többiek. A főút bal oldalán lévő épületben lehetett kilépni Thaiföldről, az út jobb oldalán pedig belépni Thaiföldre. A zsivány még egyszer megpróbálkozott, hogy mi lenne, ha mégis VIP lennék. Mindent elintézne nekem. Odamutatott a túloldalra, hogy azok a külföldiek már csak rám várnak, hogy vissza tudjanak indulni a busszal. Mintha az én hibám lenne az, hogy nem vagyok VIP. Nekem legyen lelkiismeret furdalásom mások várakozása miatt.
Mentem csak előre, amerre az út vitt. A thai határátkelő kellemesen légkondis helyiség volt és az útlevélellenőrök sem unatkoztak. Be volt nekik szerelve egy nagyképernyős tévé. Azt nézték az ablakukból, miközben az útleveleket ellenőrizték. Azért így is haladt a sor, bár az ellenőr folyton pillantgatott a tévére, mert valami érdekeset látott, majd a távirányítóval felerősítette a hangot. Sikeresen kiléptem Thaiföldről. Kerestem, hogy hol lehet a zsivány, hogy most merre tovább. Ott is volt a helyén. Várt már és meg is kérdezte megint, hogy nem akarom-e, hogy a rendőrök segítsenek megszerezni a pecsétet. Sokadszorra is mondtam, hogy nem akarom. Próbálta homályosan elmagyarázni, hogy merre menjek. Nem volt egyszerű, mert a környék maga volt a káosz. Tele volt gyanús külsejűekkel, mosdatlan emberekkel és szegény gyerekekkel. Sokan riksákat toltak-húztak, itt többnyire minden szegény és elmaradott volt Thaiföldhöz képest. Emellett még piacot is raktak a területre, ami igazi lehetőséget adhat zsebtolvajláshoz. Erre is gondolni kell, hiszen ismeretlen helyen mindenre fel kell készülni.
Kordonnal elkerített folyosón haladtam tovább. Jöttek felém emberek, de nem tudhattam, hogy ki kicsoda. Kérték az útlevelem. Kérdezték, hogy pecsét van-e. A helyzet kilátástalan volt, mert miután rájöttem, hogy ezek is csak át akartak verni már egyedül arra tudtam gondolni, hogy visszajussak a thai oldalra. A kambodzsai oldalon piacra keveredtem, így gondoltam, hogy ez már sok, valahogy átmegyek keresztbe az úton és irány Thaiföld.
Ott találtam magam az „Üdvözöljük Thaiföldön épületben”. Elgondolkodtam, hogy ha ez csak így ment, akkor mi értelme volt az egész kambodzsai vízumnak. Hiszen már így is kiléptem Thaiföldről és most készülök visszalépni. Ezen csak úgy elmerengtem… A megoldást egyelőre máig sem tudom.
Döntöttem. Nem próbálom ki az ötletemet, hanem visszarohanok a kambodzsai részre, hogy meglegyen az a pecsét, ha már ennyit szenvedtem vele. Könnyebb lett a dolgom miután megpillantottam argentin turistákat, akik elmondták nekem, hogy hogyan juthatok a kambodzsai pecséthez.
Innentől már minden simán ment. A piac mögött találtam meg a határátkelőt Kambodzsába. Egy falusi vasútállomáshoz hasonló helyet kell elképzelni, szemben a thai légkondis, nagy képernyős tévés határátkelőhöz képest. Meglepetésemre ott megpillantottam a többieket a buszról, köztük a két fülöp-szigeteki lányt. Újra elbúcsúztunk egymástól egy-egy ügyetlen öleléssel. Szimpatikusak voltunk egymásnak, de nagyon rövid volt az ismeretségünk. Mégis meg akartuk ölelni egymást…A zsivány is ott ólálkodott közben. De ekkor már hatástalan volt és utoljára láttam.
Miután megnyugtatóra fordult a helyzet kezdtem élvezni a kavalkádot és ezt a különös határ menti környéket a nagy kontrasztokkal. Hiszen volt ezen a vidéken gazdag turista és elegáns hotel is, közvetlenül mellettük pedig ott sétáltak a sötét bőrű szegény emberek, sokan közülük kiskocsikat húztak-toltak. Errefelé még emberi erővel mozgatták ezeket. Ilyen a helyiek életformája. Kiskocsik húzása, piaci kereskedelem és a turisták „segítése”. Nagy látványosság volt még a kambodzsai kapu is, ami a belépést jelentette az országba. Sajnálhatom, hogy nem vittem magammal fényképezőt, mert nem hittem volna, hogy ennyi minden látnivaló lesz a határon. Valamiért azt gondoltam, hogy semmi izgalmas nem lehet egy határon. Ám ekkor tévedtem.
Siettem vissza Thaiföldre, hogy ne miattam várjon a busz. Ám amikor odaértem, már nem volt ott senki. Mindenki eltűnt, akárcsak a busz. Majd megpillantottam az ügyintézőt, a padon ülve. Azt mondta, hogy a motoros kollégája elvisz az étteremig, ahol majd felszállhatok a nagybuszra. Motoron száguldottunk végig az úton. Bukósisak nekem nem jutott, de emlékszek, hogy banánfák szegélyezték az utat, amiket mindig csodálni szoktam. 10 perc alatt megérkeztünk az étteremhez. Ott aztán már volt sok turista és valóban mindenki a nagybuszra várt. A várttól eltérően nem volt annyira túlárazott az étterem. Csak kicsit. Így aztán rendeltem rizst marhahússal, ami helyett disznóhúst hoztak ki, de ez már nem számított.
A buszos utat hazafelé aludva izzadtam végig, mert nem volt légkondi. Megérkezve Bangkokba akkora eső zúdult a városra, hogy látni sem lehetett szinte semmit. Kilépve a buszból egy másodperc alatt bőrig áztam, bár ez inkább csak jó érzés volt a nagy melegben. A Khao San road-on térdig érő víz állt és azt élvezték az emberek. Mindenki felfrissülhetett, ami nagyszerű érzés volt. Főleg nekem, hogy sikerült elintéznem, hogy újabb 3 hónapig élvezhessem a paradicsomot.:-)

Taprakhon 5

Augusztus 16-án Noi meghívott bennünket egy kis családi összejövetelre. A nagyobb lélegzetű városi anyák napi beszámoló előtt megosztom az itt készült képeket. A hely Bangkok központjától körülbelül két órányi buszútra található, egy főút melletti kisebb erdei szakaszon. Ezen a vacsorán In két újabb testvérét ismerhettem meg. (Összesen heten vannak testvérek.) Sap, aki Noi ikertestvére, illetve Nai, az öccse, a legfiatalabb testvér. Összesen öt testvér jött össze aznap. Ezenkívül újabb kutyákkal is találkoztam. Ezek az eddigi legnagyobbak a családban, amiket láttam. Már majdnem akkorák, mint egy bordeauxi dog. :-)

Az első fotón még "foghíjas volt a mezőny":

A sörivásra sem kellett sokáig várni:

Egy kép, amin "mindenki milyen boldog, vidám és elégedett":-)

Kob(a sárga ruhás), aki vicc mesélés nélkül is humoros tud lenni:

Sap és Noi, az ikrek. Mindketten varrónők:

A két kutya közül az egyik. A ráncok a homlokán kb. 10 pontot érnek:-)Sap így készíti a tengeri ételeket:

A thaiföldi Tom. Tom a neve Noi férjének, aki vidáman pózol:

A teljes társulat:

Egy rövid videó. Ami miatt érdekes az az eleje és a vége. A legtöbb thai otthon ugyanis eképzelhetetlen házi gekkó és a királyt ábrázoló falinaptár nélkül:

Anyák napja Bangkokban 1. rész

Augusztus 12-én ünnepelték a királynő 77. születésnapját. Thaiföldön ez az Anyák napja is egyben.

Aznap moziban voltunk, hogy megnézzük a Galileo című filmet, amiben két thai barátnő Európába utazik, mert világot akarnak látni. Érdekes volt látni, hogy hogyan tudnak megélni, fenntartani magukat és miken mennek keresztül az útjaik során...

A film után indítottuk el a városnéző túránkat, hogy részt vegyünk az ünneplésben. Először a közeli Siam "Paradorn" előtti teret választottuk, ahol a királynő egy fiatalkori képe volt kiállítva. A fotón látható pólómat aznap vettem, mert a kék a királynő színe, így aki meg akarja adni a tiszteletet, az ezt a színt ölti magára a jeles napon:Díszbe öltözött zenekar játszott délután. Bár az egyik lány leejti a zászlót, de utána aranyosan mosolyog tovább:

Anyák napja az iskolámban

Augusztus 11-én nem volt tanítás az iskolámban. Helyette egész napos rendezvény zajlott az Anyák napi ünnepség keretein belül. A sok tanuló és a kevés hely miatt minden osztály csak egy szülőt hívhatott meg az ünnepségre. Hogy mi alapján választották ki azt az egyet, arra máig nem derült fény. A reggeli órákban egy szép műsor vette kezdetét a királyi dal (a mozikból is ismert San Seun Prabaramee) eléneklésével. Volt egy nagyon szép thai tradícionális tánc előadás, aminek filmezése közben lemerült az elem a fényképezőmben, így elveszett az a felvétel. (Profi videósok is rögzítették, így később remélhetőleg majd meg tudom szerezni azt az anyagot.) Sok beszéd volt és színes műsorok, amik nem csak a thai hagyományokat, hanem más - az iskolában tanított - kultúrákat is bemutattak. Köztük japán és kínai táncok, énekek. A délelőtti ünnepi műsorról sajnos nem sikerült felvételt készítenem. A bejáratnál kis kínai színházat építettek fel és adtak elő egy színdarabot. A jelmezek és a díszletek nagyon mutatósak voltak. A műsor után ebédszünet és a termek díszítése zajlott. Új elemet a fényképezőmbe ebéd után sikerült vennem. A nap első fényképét akkor készítettem, amikor a tanítványaim magukhoz hívtak egy közös kép erejéig. Ők japán táncot adtak elő délelőtt.
Az aranyos tanítványok:
A királynő képe kiállítva a téren:
A tér az erkélyről fényképezve az ebéd utáni időszakban:

A nagyzenekar is játszott aznap:

Minden helyről figyelték az előadókat és minden produkciót nagy taps és ováció kísért. Az ebéd utáni időszak már kötetlenebb volt:

A délutáni órák már a könyedebb műfajt képviselték. A lányok koreai pop együttesek koreográfiáit tanulták be és adták elő a téren:

Videót is készíttem a "nagylányok" koreográfiájáról. Videózás közben a "kislányok" próbálták elterelni a figyelmem:-)

A rangidős tanárok is képviseltették magukat az előadásokon. Éneklésük nagy sikert aratott:

A királynő fiatal korában mesébe illően szép volt:

A következő bejegyzésben a nagy városi ünnepségről lesz beszámoló valamint a királynő életéről és jelentőségéről.

A vicc határa

Megbetegedtem. Nem nagyon. Kicsit. :-) Amiért a múltkor viccelődtem a maszkon és az influenzán, most már élesben kell viselnem az "álarcot".
Két hónap alatt már másodszor kellett orvoshoz mennem és gyógyszereket venni. Az első eset még a burirami utazás előtt történt. Akkor is volt valami kis torokfájásom és nem akartam megfertőzni vele senkit... Az orvos rendelője épp a szállásunk mellett van. A doktor jó kedélyű ember és büszkeségeként van kint a falon a közös fényképe a királlyal, amikor megkapta a diplomáját tőle. (Itt azért megadják a tiszteletet és a büszkeség érzését az embereknek, szemben a magyar "Ötvös Csöpi Tudomány(?) Egyetemmel". Nekem tanszéken adták oda a diplomát egy unott hangú "gratulálok"-kal elintézve, mert az akkori turnus márciusban államvizsgázott, így az jelentéktelen volt nekik.) Innek is van hasonló fényképe, Ő a hercegnőtől vehette át a diplomát...
A doktor megnyugtatott, hogy semmi komoly, valószínűleg nem sertésinfluenza ez. És én sem érzem annyira rosszul magamat. A tanítást nehezíti csak. Viszont szerencsére pont most lesz Anyák napja, így kedden nem lesznek órák, szerdán pedig szünet. Egyedül a mai napot kell kihúznom. És ez már sikerült is. Mert 1 órám volt csak. Délután 1-től már mindenki készül a holnapi műsorra, így elmarad a 2 délutáni órám. Holnap nagy ünneplés lesz itt, így megpróbálok beszámolni képekkel, videókkal az itteni Anyák napjáról. Annyit elöljáróban, hogy az iskola, akárcsak egész város, már elkezdte a megszépülést rengeteg virággal és a királynő fiatalkori képeivel. Hiszen Anyák napja az a királynő születésnapja Thaiföldön.
Igaz, már elkanyarodott ez az írás az eredeti címtől, de az eredeti téma tanulságát egy népszerű magyar "tanácsadó show" stílusában így lehetne rövidre fogni: embernek oda kell figyelni a dolgokra és nem csak egy fénykép erejéig venni fel a maszkot.

Az élet maszkban is szép... "Tenéked magyarázzam?":-)

Bangkok utcáira új divatirányzat áramlott be. Bár eddig is lehetett látni maszkos embereket, de manapság inkább már nem lehet nem látni őket. Az ok nyilvánvaló: a sertésinfluenza megállíthatatlansága. Úgy gondoltuk mi is meglovagoljuk ezt a divathullámot és a "flancolásunkat" meg is örökítettük:
A maszkokat 5bahtért árulják mindenhol, de én ingyen kaptam kettőt az iskolámban, ahol minden tanárnak adtak.