Különös élmények Kambodzsában

A vízumom szabályai miatt három havonta ki kell lépnem Thaiföldről. Első alkalommal egy kambodzsai utat választottam erre a célra. A munkám miatt most nincs időm utazgatni, ezért mindössze egy gyors ki-és belépést tettem. Ez a különös élmény azonban felért egy nagy távoli utazással, hiszen teljesen új vidék, visszamaradottság és szervezett korrupció vettek körbe aznap.

A helyzet felmérésével kezdődött minden. A környező országok közül mindenhova kell vízum, kivéve Malajziát. Az viszont messzebb van. Sok idő, amíg leér a vonat meg visszajön. Egy napot ki kellett volna hagynom az iskolából. Ezért aztán maradt a népszerű kambodzsai visa run. (Így nevezik ezt a fajta utazást errefelé.) A Khaosan road-on(ez a hátizsákos turisták paradicsoma) végigjártam az összes helyi utazási irodát, de senki sem tudott megnyugtatóan biztosítani, hogy minden rendben lesz a vízumommal. Kivéve az utolsó irodát. A többiek mind bizonytalanok voltak és 15 napot hajtogattak folyton, hogy csak 15 napra érvényes pecsétet tudok majd kapni a határon. Az én vízumom szerint 3 hónapra érvényes pecsét kellene. Vagyis minden egyes kilépésem után 3 hónapig maradhatok Thaiföldön egészen addig, amíg le nem jár az 1 éves vízumom. Így 1 év alatt négyszer kellene kilépnem, minden itt töltött 3 hónap után. Kéthetente kilépni nevetséges lenne. Az utazási irodákban mindenki új szabályokról beszélt, hogy Kambodzsából már csak 15 napos a pecséttel lehet visszajönni. Az utolsó iroda végre megnyugtatott, hogy persze, hogy nem 15 nap, hiszen az én vízumom az nem turistavízum és 1 évre szól. Ezeknél meg is vettem a buszjegyemet és vele együtt a kambodzsai vízumot is. A megállapodás szerint az iroda elintézi nekem a kambodzsai vízumot a határnál én meg közben majd nyugodtan kávézhatok egy légkondis helyen. Összesen 1700bahtot fizettem. Persze gyanítottam, hogy nem fog minden simán menni, hiszen már hallottam hírét a határ menti bűnözéseknek és korrupt embereknek. Ebben a tudatban vágtam neki az útnak.

Másnap reggel 7.30-ra kellett odaérnem az irodához és találkozni az emberrel, aki elvezet majd a buszhoz. Nem lepődtem meg, hogy 7.45-kor és még mindig sehol nem volt az ember... Az útra egyébként készültem. Vittem magammal pénzt, hátha mégis szükség lesz rá, de a célom az volt, hogy ne legyen. Vettem egy csokor banánt és egy palack ásványvizet is, mert azt gondoltam, hogy biztosan túlárazott étterembe visznek majd, ahol a busz meg fog állni az ebédidőben. Amíg sétálgattam és várakoztam láttam két helyi menő vagány fiatal turistát, amint kifizetik a lányok szolgáltatásait és próbálnak alkudozni egy következő alkalomról. Onnan is tudható volt, hogy milyen lányok azok, hogy amikor elsétáltam mellettük, már rám is szélesen mosolyogni kezdtek.
Nemsokára megérkezett az ember. Még előző nap a lány az irodában azt mondta, hogy senkinek ne adjam oda az útlevelemet, csak akkor adhatom oda, ha az idősebb ember jön majd reggel. Ez az ember idősebb volt és elég megbízhatónak tűnt. Így ekkor meg is nyugodtam. Profinak tűnt, aki már évek óta csinálja amit csinál. Odaadtam az útlevelemet neki a jelentkezési lappal együtt, mert annyira vérprofinak tűnt. Ám ekkor rákérdeztem, hogy az én vízumomhoz ugye 3 hónapos pecsétet fognak adni. És ekkor kezdte el hajtogatni a 15 napot ő is. Ebből már leszűrődött, hogy sajnos ez az ember sem áll a szakmája csúcsán. Esetleg ez már a korrupciós élmények kezdete lehet? Nem tudni, de a biztonság kedvéért az útlevelemet visszavettem magamhoz.
Közben ahogy sétáltunk végig a Khaosan road-on az ember mindenhonnan begyűjtötte az utasokat. Ekkor találkoztam két fülöp-szigeteki lánnyal, akik nagy csomagokat cipeltek magukkal a kis termetükhöz képest. Nekem csak egy könnyű hátizsákom volt, így felajánlottam a segítségemet nekik. Innentől kezdve összebarátkoztunk. Ők is angol tanárok és Kambodzsában dolgoznak.
A buszos úton a lányok megkínáltak a finom ételükből, amit örömmel elfogadtam. Az út további része alvással telt mindaddig, amíg meg nem érkeztünk egy helyre, ami 8 kilométerre volt a határtól. Itt történt a kambodzsai vízumok kiállítása, valamint ebédelni is itt lehetett. Egy még nagyobb profi fogadott bennünket, aki már meg tudott nyugtatni, hiszen megértette, hogy 1 éves vízumom van, így a 15 napos fenyegetésről bebizonyosodott, hogy csak tudatlanság volt a többi hozzá nem értő részéről. Viszont az a profi nem hiába volt profi. Utóbb ugyanis kiderült: ő a legnagyobb zsivány a környéken. Mindent elkövetett a maga nyájas, hízelgő, profi módszerével. Külön asztalhoz hívott, mert nekem másféle vízumom volt, mint a többieknek. Úgy fogalmazott, hogy speciális eset az enyém. Azt akarta elhitetni velem, hogy én VIP vagyok és fizetnem kell 400bahtot neki, és akkor ő mindent elintéz, és nekem nem kell sorba állnom a határon. Csakhogy ez az ajánlat nekem már benne volt az árban, amit kifizettem előre. Így aztán szóváltás következett, és végül telefonálgatások után sikerült meggyőznöm őket, hogy engem nem érdekel a VIP, akkor majd egyedül megszerzem a pecsétet. Addigra viszont már úgy felingereltem magam, hogy lemondtam az evésről. Talán én voltam az egyetlen vendég, aki nem fogyasztott semmit. Dühös voltam erre a fogadtatásra. Csak túl akartam lenni ezen az egész bizonytalanságon és tortúrán. Ekkor még nem sejtettem, hogy milyen állapotok fognak majd várni a határon...
Egy kis mini buszba zsúfolódva haladtunk tovább. Ez az út már csak 10 percig tartott. Megérkeztünk a kambodzsai határra. Egy parkolóban kiszálltunk, majd a nagy hőség elől menekülve mindenki egy fa alá csoportosult. Itt osztották ki az útleveleket, amik akkorra már náluk voltak. Ezek a hivatalos személyek. Az ügyintézők a határon. A zsivány is ott volt köztük, persze. Bár mindenki ugyan oda tartott, mégis valahogyan kiválasztották, hogy ki melyik ügyintézőt kövesse. Érthetetlen, hogy miért különböző irányokba kellett menni, mert a határátkelésnél találkoztunk újra mindenkivel. Talán valahol erre is lehet valamilyen válasz. Én egy másik fiatal sráccal egyetemben követtem azt az ügyintézőt, akihez beosztottak. Ez az ügyintéző séta közben figyelmeztetett, hogy többen próbálkozni fognak majd átverni és pénzt kérni a pecsétért, de senkinek ne adjak pénzt. Kis idő múlva egy kislány lépett mellém ernyőt tartva a fejem fölé. Hiába mondtam, hogy köszönöm, megvagyok e nélkül is, persze nem lehetett elküldeni. A mögöttem lévő sráccal ugyanez volt a helyzet. Neki is egy lány tartott ernyőt a feje fölé. A helyiek meg figyelték az út széléről, ahogy sétálunk a kíséretünkkel, mint valami "sztárok". A séta végén illőnek éreztem borravalót adni a kislánynak. Így is tettem. Volt már ilyen tapasztalatom, így nem lepődtem meg, miután fanyalgott az összeg láttán. Nem minden aprómat adtam oda és látta, hogy több van nálam. Miután pénzt adtam neki, hirtelen előbújt a bokorból a többi kisgyerek és kezdtek rángatni, hogy adjak nekik is. Ekkor azonban megnyújtottam a lépteimet.A határon ott várt a zsivány ember. Meg a többiek. A főút bal oldalán lévő épületben lehetett kilépni Thaiföldről, az út jobb oldalán pedig belépni Thaiföldre. A zsivány még egyszer megpróbálkozott, hogy mi lenne, ha mégis VIP lennék. Mindent elintézne nekem. Odamutatott a túloldalra, hogy azok a külföldiek már csak rám várnak, hogy vissza tudjanak indulni a busszal. Mintha az én hibám lenne az, hogy nem vagyok VIP. Nekem legyen lelkiismeret furdalásom mások várakozása miatt.
Mentem csak előre, amerre az út vitt. A thai határátkelő kellemesen légkondis helyiség volt és az útlevélellenőrök sem unatkoztak. Be volt nekik szerelve egy nagyképernyős tévé. Azt nézték az ablakukból, miközben az útleveleket ellenőrizték. Azért így is haladt a sor, bár az ellenőr folyton pillantgatott a tévére, mert valami érdekeset látott, majd a távirányítóval felerősítette a hangot. Sikeresen kiléptem Thaiföldről. Kerestem, hogy hol lehet a zsivány, hogy most merre tovább. Ott is volt a helyén. Várt már és meg is kérdezte megint, hogy nem akarom-e, hogy a rendőrök segítsenek megszerezni a pecsétet. Sokadszorra is mondtam, hogy nem akarom. Próbálta homályosan elmagyarázni, hogy merre menjek. Nem volt egyszerű, mert a környék maga volt a káosz. Tele volt gyanús külsejűekkel, mosdatlan emberekkel és szegény gyerekekkel. Sokan riksákat toltak-húztak, itt többnyire minden szegény és elmaradott volt Thaiföldhöz képest. Emellett még piacot is raktak a területre, ami igazi lehetőséget adhat zsebtolvajláshoz. Erre is gondolni kell, hiszen ismeretlen helyen mindenre fel kell készülni.
Kordonnal elkerített folyosón haladtam tovább. Jöttek felém emberek, de nem tudhattam, hogy ki kicsoda. Kérték az útlevelem. Kérdezték, hogy pecsét van-e. A helyzet kilátástalan volt, mert miután rájöttem, hogy ezek is csak át akartak verni már egyedül arra tudtam gondolni, hogy visszajussak a thai oldalra. A kambodzsai oldalon piacra keveredtem, így gondoltam, hogy ez már sok, valahogy átmegyek keresztbe az úton és irány Thaiföld.
Ott találtam magam az „Üdvözöljük Thaiföldön épületben”. Elgondolkodtam, hogy ha ez csak így ment, akkor mi értelme volt az egész kambodzsai vízumnak. Hiszen már így is kiléptem Thaiföldről és most készülök visszalépni. Ezen csak úgy elmerengtem… A megoldást egyelőre máig sem tudom.
Döntöttem. Nem próbálom ki az ötletemet, hanem visszarohanok a kambodzsai részre, hogy meglegyen az a pecsét, ha már ennyit szenvedtem vele. Könnyebb lett a dolgom miután megpillantottam argentin turistákat, akik elmondták nekem, hogy hogyan juthatok a kambodzsai pecséthez.
Innentől már minden simán ment. A piac mögött találtam meg a határátkelőt Kambodzsába. Egy falusi vasútállomáshoz hasonló helyet kell elképzelni, szemben a thai légkondis, nagy képernyős tévés határátkelőhöz képest. Meglepetésemre ott megpillantottam a többieket a buszról, köztük a két fülöp-szigeteki lányt. Újra elbúcsúztunk egymástól egy-egy ügyetlen öleléssel. Szimpatikusak voltunk egymásnak, de nagyon rövid volt az ismeretségünk. Mégis meg akartuk ölelni egymást…A zsivány is ott ólálkodott közben. De ekkor már hatástalan volt és utoljára láttam.
Miután megnyugtatóra fordult a helyzet kezdtem élvezni a kavalkádot és ezt a különös határ menti környéket a nagy kontrasztokkal. Hiszen volt ezen a vidéken gazdag turista és elegáns hotel is, közvetlenül mellettük pedig ott sétáltak a sötét bőrű szegény emberek, sokan közülük kiskocsikat húztak-toltak. Errefelé még emberi erővel mozgatták ezeket. Ilyen a helyiek életformája. Kiskocsik húzása, piaci kereskedelem és a turisták „segítése”. Nagy látványosság volt még a kambodzsai kapu is, ami a belépést jelentette az országba. Sajnálhatom, hogy nem vittem magammal fényképezőt, mert nem hittem volna, hogy ennyi minden látnivaló lesz a határon. Valamiért azt gondoltam, hogy semmi izgalmas nem lehet egy határon. Ám ekkor tévedtem.
Siettem vissza Thaiföldre, hogy ne miattam várjon a busz. Ám amikor odaértem, már nem volt ott senki. Mindenki eltűnt, akárcsak a busz. Majd megpillantottam az ügyintézőt, a padon ülve. Azt mondta, hogy a motoros kollégája elvisz az étteremig, ahol majd felszállhatok a nagybuszra. Motoron száguldottunk végig az úton. Bukósisak nekem nem jutott, de emlékszek, hogy banánfák szegélyezték az utat, amiket mindig csodálni szoktam. 10 perc alatt megérkeztünk az étteremhez. Ott aztán már volt sok turista és valóban mindenki a nagybuszra várt. A várttól eltérően nem volt annyira túlárazott az étterem. Csak kicsit. Így aztán rendeltem rizst marhahússal, ami helyett disznóhúst hoztak ki, de ez már nem számított.
A buszos utat hazafelé aludva izzadtam végig, mert nem volt légkondi. Megérkezve Bangkokba akkora eső zúdult a városra, hogy látni sem lehetett szinte semmit. Kilépve a buszból egy másodperc alatt bőrig áztam, bár ez inkább csak jó érzés volt a nagy melegben. A Khao San road-on térdig érő víz állt és azt élvezték az emberek. Mindenki felfrissülhetett, ami nagyszerű érzés volt. Főleg nekem, hogy sikerült elintéznem, hogy újabb 3 hónapig élvezhessem a paradicsomot.:-)